Venezuela: a Karib térség legjobban őrzött titka I.

1. rész: A trópusi Caracas

... a fő cím a venezuelai turisztikai hivatal jó pár évvel ezelőtti kampányának szlogenje, de mondanivalója ma is aktuális. A legtöbb ide látogató azt tudja Venezueláról, hogy gazdag kő olajban és esetleg már hallott Isla de Margaritaról, a Karib tengerben megbúvó paradicsomi szigetről. Az igazság az, hogy valójában sokkal többet nem is próbál elhinteni magáról az ország, hacsak nem közvetve szélsőséges politikai vezetéséről szólnak nemzetközi orgánumok.

Az ember amikor megérkezik az országba az első kép elég szomorú és lesújtó: ahogy a repülő leszálláshoz közeledik a Simon Bolivar nemzetközi repülőtérre, amit először látunk a hegyoldalt elborító bádog tákolmányokból álló vég elláthatatlan nyomor negyed. A fővárosba; Caracasba vezető autóút a hegyeken keresztül is hasonló látványt nyújt.
Caracas belső képe azonban már a címben is említett rejtett szépséget tárja fel. A város az ország északi részén egy hegyek által övezett a Karib-tengerhez közel fekvő völgyben 760–910 m tengerszint feletti magasságban helyezkedik el. Az enyhe éghajlatú völgyet tengertől egy 2600 m magas hegylánc, a Cerro Avila választja el. Az Avila a város egyik jelképe is, az esetek nagy részében ködbe burkolódzó hegycsúcs festői hátteret nyújt a város képének. A hegy területe nemzeti park is, a város lakók előszeretettel járnak ide hétvégente piknikezni, kirándulni és a futók nagy kedvence is. A belváros is igazi trópusi képet mutat, harsány zöldek, sárgák bujasága mindenütt. A hihetetlen gazdag flóra és fauna azonnal elvarázsolja az ide érkezőket. A kisebbfajta dzsungelnek tűnő kertek, parkok a legkülönfélébb madár hangoktól hangosak, ha szerencsések vagyunk, és kitartóan kémlelünk egy-egy lomb koronát érdekes fajokat láthatunk. A falakon apró gekkók futkároznak, legnagyobb meglepetésemre pedig - az eddig számomra tipikus európai állat - a mókus is nagy számban kergetőzik a város hatalmas lombos fáin.

Ami az egyik legszimpatikusabb az a venezuelai kertek növényzete. Itt nyoma sincs az európai értelembe vett virágoskerteknek, formára metszett bokroknak. Ezen a trópusi éghajlaton a legkülönfélébb bromélia félék, pálmák, orchideák és kaktuszok ős honosak. Az utak mentén szelíd gesztenyefa méretű mango- és kedvenc gyümölcsöm; a parchita fák (parchita :a maracuja, másutt passion fruit néven ismert gyümölcs helyi változata. Külseje sárga, maga a gyümölcs jóval nagyobb, szemei pedig lédúsabbak, mint apró lila rokonainak. ) sorjáznak. A kertek errefelé mini dzsungelekre hasonlítanak, sűrűségük miatt, hűsítik a házak falait nem utolsó sorban pedig elrejtik az ingatlanokat a betolakodó tekintetektől.

Szállodánk dolgozói a lobbyba készülő virág kompozíciók alapanyagait maguk termelik, egész flamingó virág "iskolájuk" volt, papagájvirág sövények és banán pálmák. Ezenkívül maguknak termesztik a gyógyászatban és szépségápolásban is előszeretettel alkalmazott Aloé Vera-t és fűszernövényeket is.

Fényképeim, élményeim és tapasztalataim még feldolgozás alatt állnak, de szeretném apránként bemutatni ezt a számomra igen kedves és különleges országot, ahol kamaszkorom egy meghatározó évét töltöttem, és amihez oly sok kedves emlék és ember köt, és miattuk időről-időre visszatérek.

Folyt.köv.